Február megfelelhetne az újdonságok hónapjának is, hiszen annyi, de annyi zenekar adott ki új lemezt, hogy alig győztem őket meghallgatni, és feljegyezni. Rövidke hónapunkban viszont szép számmal kaptok videókat.

Starkill: The Real Enemy

Feel free to hate me: elegem van Sarah-ból. Nem, nem azért, mert féltékeny lennék, már elfogadtam, hogy beszopta magát a bandába. Azt is, hogy amúgy jó a hangja [csak nem ide], de mi a jó édes fenének kell Simone Simonst utánozni?
Mi a jó abban, hogy tulajdonképpen Epica-klónná változtatta a bandát, és ezt Parkerék meg hagyják… oh, bocsi, Parker másképp is rákacsint a nőre, így igazából észre sem veszi a rózsaszín ködtől, hogy ez a zenekar nem olyan, ami volt. Több a szimfónikus elem, és ez így nem Nightwish-Epica divízió, ahogy azt Parker akarja… ez valami új, amiért őt dicsérem, nem plasztikszőkét. Tudom, már unjátok, hogy állandóan ezen picsogok, de fáj látnom, hogy az egykori nagy melodeath csillag leáldozóban van, mert ez az idióta nem képes felfogni, hogy szerelem és munka nem fér meg egymás mellett. Majd szétmennek, mint Mark meg Simone anno.
Amúgy tök jó a klip, amolyan session-féleség, csak plasztikszőkét távolítsák el onnan, és eskü, feljebb tornáztatom Last.fm-en őket. Jó, ott lesz nekem az első három lemez.

Tovább olvasom ►

2018. 01. 02.

Amy Loves Metal

Ezt a finn csapatot még a legelső lemezüktől ismerem, hallgattam is egy párszor, csak aztán valahogy ők is eltűntek a köztudatban, meg én is más bandák felé kacsintgattam. Nemrég rájuk kerestem, és örömmel láttam, hogy újra aktívak, és azóta kint van a második lemezük is.

Stílusilag olyan Bodom-Ensiferum szerelemgyerek, de az sose baj. Finnországban már úgyis mindenki mindenkinek a hatása, így meg se lepődök :D. Remélem, azért a srácok még folytatják a zenélést egy darabig. Ez volt az első dal, amit annak idején hallottam.