2016. 08. 08.

Mások cikkei

Anyám szerint hittérítés zajlik. Szerintem meg Elflein úr tökéletesen megfogalmazta azt, amit sose tudtam 13 év alatt megmagyarázni neki.

Dietmar Elflein a braunschweigi egyetemen foglalkozik zenetudománnyal, és egy könyvet is írt Schwermetallanalysen címmel, amelyben kizárólag a heavy metal stílusról, illetve annak speciális zenei nyelvezetéről értekezett.

A minap a jetzt.de oldalnak adott interjút arról, hogy az ifjúsági kultúrában miért foglal el különleges helyet a heavy metal, és hogy más stílusirányzatokhoz képest miért bizonyult ilyen időtállónak.

Elflein úr, miért nem halt még ki a metal?
A metal mindig is egy életre szóló döntés volt, és a hétköznapokkal is mindig összeegyeztethető volt. Nappal az ember elmegy rendesen dolgozni, este pedig metal rajongó lesz belőle. Egy metalos akár meg is öregedhet, anélkül, hogy elárulná magát. És ez ugyanúgy igaz az előadókra, mint a rajongókra.

Más zenei műfajoknál ez miért nem működik így?
Van ahol a pénzkeresés jelenti a problémát, például a punknál. Vagy az öregedés, mint a hip hopnál. Ez az egész rap-háború történet mindig az apagyilkosságnál köt ki: győzd le a mesteredet, legyél te a legnagyobb! Ez az alapvető kapitalista elv a metalra egyáltalán nem jellemző.

Nem elképzelhető az a magyarázat, hogy a metalkultúra kissé olyan, mint egy ortodox szekta: merev öltözködési szabályok, konzervatív hozzáállás, patriarchális struktúra az idő vasfoga ellen?
Minden egyes műfaj, amelyik kitart a felismerhető jegyei és kódrendszere mellett, elsőre konzervatívnak látszik. De ha az ember egy kicsit alaposabban megismerkedik ezzel a kultúrával, észreveszi az egészen csekély változásokat is. Ha valaki az elmúlt 40 év metal történelmét végignézi, akkor láthatja, hogy itt távolról sincs szó merev állandóságról, sokkal inkább dinamikusan változó minden. Ugyanakkor aki egyáltalán nem hallgat metalt, az természetesen mit sem vesz észre ebből.

Miért van az, hogy azok közül, akik nem metalosok, annyira kevesen hallgatják ezt a zenét? Manapság a műfaji határok eléggé elmosódottak, akárcsak a zenei ízlés, a Spotify-on is sokan ugrálnak a punkról a hip hopra, onnan a popra… Csak a metalnál mondják azt sokan: ez nem az én zeném, ez szemét.
Ezek régóta dédelgetett előítéletek, amelyek nyilvánvalóan ma is léteznek, az említett új típusú nyitottság ellenére is: a metal a hátrányos helyzetűeknek szóló lárma, a munkásosztály fehér fickóinak zenéje. Ez a vélekedés a médiában éppen úgy jelen van, mint a zenetudományban – ugyanakkor soha nem volt igaz. A metal mindig is a társadalom képmása volt, és ezt a zenét kortól, nemtől és képzettségtől függetlenül hallgatják az emberek. Mégis az emített régi séma alapján sorolják be, értékelik le ezt a stílust, a kispolgárságtól a munkásosztályig. Ez ebben az értelemben egy tipikus német jelenség.

A metalosok nem raknak maguk köré korlátokat? Ahogy mondjuk egy jazz-rajongó mondja: “ezt a zenét úgysem érti”.
A jazz a komplexitásával, a nehezen megközelíthetőségével a kispolgári mainstream zenétől felfelé helyezte el magát. A metal épp ellenkezőleg, ott a piálás, az archaikus férfikép, a sátáncucc, a hangerő. Nem kell, hogy a szomszédnak bejöjjön, eleve ez a gondolkodás jellemzi.

Ezek ellenére a metalosok gyakran teljesen ártalmatlan, barátságos emberek. Erre van valamilyen magyarázata?
Aki a metal klisék alapján gondolkodik, majd találkozik a való életben egy metalossal, azt a legtöbb esetben természetesen kellemes meglepetés éri. Egyből azt gondolja, hogy ez az alak valójában egész rendes. De ebből persze nem következik az, hogy a metalosok alapból rendesebbek, mint bárki más. Köztük is van éppen annyi unszimpatikus ember, mint a társadalom más csoportjaiban.

A metal ugyanakkor amolyan szelepként is szolgál, az embereket a hétkönapokban kiegyensúlyozottabbá vagy éppenséggel ‘rendesebbé’ tudja tenni. A metalosok maximálisan tudatában vannak annak, hogy a metal-identitásuk csak egy jól behatárolt körben érvényes, s ennek semmi köze a társadalom valóságához. És ez igaz a férfiasságot sugalló képre meg az agresszióra is. Ezeknek is megvan a maguk helyük, és pedig a moshpitben.”

[Forrás]

2012. 05. 13.

Mások cikkei

Ki tart velem? Hátha nyílik majd egy Pesten is =D!

[Forrás]

Macska-kávézó nyílik Bécsben – képekkel

A macskák kedvelőinek akarnak kedvében járni egy új bécsi kávéház tulajdonosai. A Cafe Neko vendégeit öt cica hivatott jó kedélyre deríteni. Bemutatjuk a “személyzetet”!

A tulajdonos házaspár olyan látogatókra számít, akik egy jó kávé mellett egy doromboló macska társaságát is szívesen élvezik. Mint azt a Bécs Rádiónak elmondták, egy ázsiai divatot szeretnének meghonosítani ezzel az osztrák fővárosban.

Tovább olvasom ►