2018.
máj.
15.
6 15 éve lettem metalhead
6 Zene – Schwarzer Engel: Ritt der Toten

Visszaemlékezős posztot akartam írni erről a témáról, amolyan ünneplésként. Előre szólok, lehet hosszú lesz, de megpróbálom összefoglalni, mit jelent nekem ez az életforma, valamikor később hozom a Büszkeségfalat, avagy A Gyűjteményt, amit eddig szereztem. Lesz kívánságlista is, az életemet megváltoztató lemezek sora, kedvenc videoklip, és egyéb ilyen triviális tény. Nekem is nagy kihívást jelentett, és már május elseje óta írtam ezt a bejegyzést.

2003. május 15-én kezdődött minden

12-13 éves lehettem, mikor még általános suliba indulás előtt szokás szerint néztem a Viva TV-t, ami akkor még nem volt ennyire hasztalan, mint ma. Fogalmam sincs, mi volt már előtte, de akkor aznap reggel szembe találtam magam Ville Valo-val, és a The Funeral of Hearts c. dallal. Ott akkor valami teljesen elvarázsolt. Akkor még nem tudtam, hogy mibe csöppentem bele, és konkrétan, mi rabolt el annyira, hogy ez már a halálomig fog kísérni. Akármennyire is hallom az ellenkezőjét, ez már ennyi év után kimoshatatlan.

Az első gondolatok, és a közelemben élők visszajelzései

A HIM után várnom kellett még pár évet a többi zenekarra, de akkoriban a tinimagazinok elláttak nevekkel, és nem utolsó sorban, zenével. Internet híján maradt az informatika óra, amikor volt néha lehetőségem nyomozni. Mai napig emlékszem, hogy kik voltak azok, akiktől 2004-2006 között még óvva intettem magam, mára viszont szerves tagjai a Metal Empire nevezetű birodalmamnak. Akkoriban nem szerettem a hörgős zenét, sőt. Kijelentettem, hogy nekem ijesztő az Amon Amarth és az Arch Enemy. Így belegondolva vicces, mert nem szerettem Angela hangját. Meg akkor még feldolgozhatatlan volt számomra, hogy a nők hogy képesek egyáltalán hörögni.

Mai napig megkapom sajnos itthon, hogy ezzel az egész „rockerséggel” tettem gyakorlatilag tönkre a középiskolás éveimet, mert azzal, hogy talpig feketében mászkáltam, provokáció volt, így nem volt szabad csodálkoznom. Igen, kezdetben a metal zene egy védőpáncél volt, amivel elérhetetlennek és védve éreztem magam. Később, mikor rátaláltam azokra a zenekarokra, akik miatt fel tudtam állni, már legyőzhetetlen, és határozottan gyógyult.
Akkor is várták, hogy kinövöm, várták, hogy továbblépek, és ez a „lázadó” időszak, ami a legtöbb tinédzsernél előfordul, elmúlik nálam is. Akkor még nem voltam ennyire biztos benne, mint most, hogy ezt nem fogom kinőni.
A zene ott volt velem, mikor senki más, elhallgattatták a fejemben levő rengeteg gonosz megjegyzést, felébresztették az agyam azon részét, ami az írásért felelős.

Így 15 év elteltével ez már annyira belém ivódott, hogy ezt még kétszer-háromszor ennyi időre sem fogom „kinőni”. Akár viccesen meg is lehet mondani, hogy eladtam a lelkem az ördögnek, de akkor az ördögnek piszok jó az ízlése.

Az első zenekarok

Nem időrendi sorrend, csak akiket 2006 előtt fedeztem, mielőtt még bekötöttük volna az Internetet a lakásba:
HIM, Linkin Park, The Rasmus, The 69 Eyes, Apocalyptica, Sonata Arctica, Nightwish, System of a Down, KoRn, Limp Bizkit, Sentenced, Charon (többre nem emlékszem).

Lemezek, amik megváltoztatták az életem

Szintén nem sorrend, csak ahogy elkezdtem elmélyedni a műfajok között. Úgymond, ezek voltak azok, amik áttörést jelentettek.

HIM: Love Metal (2003)
Ezzel kezdődött minden. Nem ez volt az első albumuk, amit megvettem, de ezen vannak a kedvenc dalaim a Venus Doom után. Sőt, sikerült egyszer elsírnom magam koncerten a Funeral of Hearts-ra, de azt még Burton meg Linde is látta.

Linkin Park: Meteora (2003)
Halottról jót, vagy semmit. Nagyon-nagyon sokat segített ez a lemez azokban az időkben, amikor nem láttam fényt az alagút végén. Nagy kár, hogy többé nem készülhet ehhez hasonló lemez, és tudom, illendő lenne az utána levőket is meghallgatni, de nem biztos, hogy meg tudnám tenni elszomorodás nélkül. Nem a műfajváltás miatt, Chester miatt.

Sonata Arctica: Unia (2007)
A Paid in Full hozta meg az igazi áttörést, hogy nekem az életem része legyen a power metal. Egyszerűen elmondhatatlan, milyen felszabadító érzés volt hallani azt, és mennyire el tudott varázsolni Tony hangja. Egyszerűen… ha ez a lemez nincs, talán sose kedvelem a többi előadót.

Children Of Bodom: Hate Crew Deathroll (2003)
Elég drasztikus váltás volt a Sonatához képest, ugye? Tényleg őket tartottam ezzel a lemezzel a legbrutálisabb zenekarnak, mert ez volt az, amit csak egyben tudtam végighallgatni, esély se volt rá, hogy kiemeljek akárcsak egyetlen egy dalt is. Még akkor is, ha az Angels Don’t Kill mai napig az egyik legtöbbször emlegetett COB-dalom.

Depresszió: Egy életen át (2004)
Nem tudok elmenni mellettük. Ez az album, amint a kezeim közé került, legalább úgy örültem neki, mint a lányzó a Nem akarok elszakadni! klipjében. És akkor még nem tudtam, hogy az a dal mekkora nagy himnuszom lesz, és mennyire segít majd ráébreszteni, hogy ez az a műfaj, ami az enyém.

Cradle of Filth: Midian (2000)
Dani Filth csapatához úgymond Villétől „kaptam” az ajánlást, mert egy interjúban olvastam. Először idegenkedtem, túl vadnak láttam az albumborítókat, a megjelenésüket, sőt, sokáig videókat se mertem nézni. A Nymphetamine volt az első klip, amit láttam, de ez az album volt az, ami miatt nyitottabb lettem a durvább megjelenés és hangzás felé. Mintha az előbb említett Bodom nem lenne „durva”.

Nightwish: Once (2004)
Számtalanszor megénekeltem, hogy Tarja volt az, aki évekig uralta a birodalmat egyetlen nőként. Ezt mai napig tudom igazolni, mert bár javarészt férfiak uralják a listámat, a Nightwish mai napig a legjobb 20-ban képviselteti a női nemet. Mai napig libabőrt tud okozni a Nemo, akárkitől is halljam. Még Anette és Floor is úgy elő tudja adni.

The 69 Eyes: Devils (2004)
Hogy is mehetnék el Helsinki vámpírjai mellett? Mindig is ott volt bennem egy érzés, hogy a HIM zenéjének semmi köze a gothic vonalhoz, ellenben Jyrkiéknek naaagyon is. Ők voltak az egyik oka annak, hogy évekig rám ragasztották a goth jelzőt, holott akkor se mertem magam nyíltan annak kikiáltani. Bár egy csinos fűzőt el tudnék viselni majd.

Sentenced: Crimson (2000)
A Lemez. Nem tudok másképp hivatkozni rá. Túl tökéletes, a Killing Me, Killing You pedig egy himnusz, amit szerintem mindenkinek legalább egyszer hallania kellene mindenkinek, még annak is, aki amúgy nem szereti a metalt, sőt.

Általános kívánságlista

» Új acélbetétes bakancs
» Szimatszatyor
» Koponyás ékszerek
» Rózsa + koponya ékszerek
» Darkos felső, ami nem zenekaros
» Zenekarosok közül elég sok kell, így azt nem részletezném

Random triviális tények, tapasztalatok

» Első klip tévében (2003): HIM – The Funeral of Hearts
» Első klip online (2006): Cradle of Filth – Nymphetamine
» Első sor: 2010(?) Depresszió
» Első relikvia: Negative Antti pengetője
» Első autogram: Jyrki69
» Első lemez: HIM – Deep Shadows and Brilliant Highlights
» Első magyar lemez: Depresszió: Az ébredés útján
» Várt koncert: Lacrimas Profundere
» Nap a koncertre: péntek
» Helyszín: Dürer Kert, Barba Negra Track
» Vágyott fesztivál: M’era Luna Festival
» Megdöbbentő dolog: a Lordi 2006-ban megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált
» Debüt: Exit Eden
» Feloszlás: Poisonblack
» Szünet: Katatonia
» Újraalakulás: nem találkoztam még olyan zenekarral
» Halál: Chester Bennington, Peter Steele, Lemmy, Jeff Hanneman, Dimebag, Chuck Schuldiner
» Kit hoznék vissza a halálból: mindenkit
» Van, akit kifelejtettem: tuti
» Visszatérés: még várat magára, de remélem, a Rammstein leviszi az arcunkat
» Dal, amit elsőre kívülről tudtam: szinte az összes HIM-dal
» Dal, amit ma se tudok kívülről: Rammstein dalok többségére ez igaz
» Csalódása: ellágyulás bárki zenéjében
» Váratlan énekes/nő csere: Tarja távozása mai napig felejthetetlen
» Hiú remény, hogy visszatér a színpadra: Christopher Schmid
» Felfedezés: Amon Amarth, Arch Enemy, Kataklysm, Schwarzer Engel
» Albumborító: elég sokat tudnék választani
» Maxiborító: For My Pain… – Killing Romance eddig a legjobb
» Legtöbb zenekar ebből az országból: ha nem csal az agyam, akkor Finnország
» Legkevesebb zenekar ebből az országból: Dél-Amerika
» Honnan nem hallgattam még semmit: Dél-Afrika
» Zenekaros tetkó: lesz, egy Lacrimas-os mindenképpen
» Legelső kedvenc műfaj: gothic metal
» Utoljára megkedvelt műfaj: funeral doom metal
» Kellemes koncertes csalódás: Paddy and the Rats
» Fájdalmas koncertes csalódás: a BP Parkos HIM buli
» Leghidegebb időben várakozás: Sabaton, Delain (2015)
» Legmelegebb időben várakozás: bármilyen augusztusi Depresszió
» Várt duett: Parker + Alissa | Dave + Rob + Christopher
» Ismerem, de nem szeretem: Cannibal Corpse, AC/DC, Guns ’n’ Roses
» Színpadi megjelenés: képek alapján ütős lehet egy Lordi
» Jelenleg ismert zenekarok: közel 300

Legutolsó beszerzett zenekaros holmi

Melyik klipet néztem meg az alkalom apropójából

Einheit ist Stärke
Stärke ist Kraft.
Die Besten der Besten,
Die Krähen an die Macht.

Jövő fémvérűként

Mikor anyukám a korommal pedálozik, akkor mindig dühös leszek, mert ezt nem fogom már kinőni. A kor csak egy szám. Amíg tudok, gyűjtök, eljárok, és legfőképpen ismerkedek. Sok-sok zenekart akarok megismerni, találkozni is velük. Egy nagyon a szívem csücske, nagyon jó lenne az ő útjukat segíteni, hogy még többet elérhessenek, mint amúgy.

Nem érzem szégyellnivalónak ezt az életformát. Büszkén vállalom, és még sokszor ennyi felfedezést, bulit, relikviát és megannyi fantasztikus élményt szeretnék a következő 40-50 évben. Legjobb lenne egy fajtárssal, persze, de ez még nagyon a jövő zenéje.

Ui.: stay metal and hail the apocalypse! \m/